Virág Judit Galerie und Auktionhaus

(7) Tavaszi aukció

Tempera, vászon, 70x100 cm
Jelezve jobbra lent: Szőnyi

Kiállítva:
A kép hátoldalán lévő cédula szerint kiállítva a Nemzeti Szalon Művészeti Egyesület kiállításán. Feltételezhetően azonos a Nemzeti Szalon 1947. jan. 11-26. Törzstagok III. kiállításán szereplő 29. kat. számú, Zebegényi táj című képpel.

ldill - Zebegény

Szőnyi István 1924-ben telepedett le családjával Zebegényben, ahol meghitt otthonra és művészetének ihlető forrására lelt. Környezetének bensőséges miliője, a falu hétköznapjai és a Duna menti vidék tájképi motívumai ettől kezdve meghatározták és uralták képei témáját. Ahogy a jó barát művészettörténész, Genthon István emlékező sorai is idézik, Szőnyi lénye és festészete szinte emblematikusan összekapcsolódott, összeforrott a zebegényi tájjal: „Szép szál alakját, kissé oldalt hajtott fejét nem lehet megjeleníteni a képzeletben anélkül, hogy az ember a zebegényi Dunakanyar hol kék, hol szürkén villogó vizét. .. ne látná mögötte.”
A festő munkásságát elemző írások sorában számos helyen olvashatjuk, de műveit szemlélve magunk is tapasztalhatjuk, hogy az egyik legkedvesebb motívuma a falu dombjáról feltáruló Dunakanyarvolt. Hallatlanul gazdag életművében rendre feltűnik, vásznain, grafikai lapjain gyakran felbukkan a folyómeder jól ismert rajzolata és a környező hegyek vonulata. (Szürke a Duna, 1935; Zebegényi Dunakanyar,1947 körül, Zebegényi Szőnyi Múzeum; Igyék a Duna, 1950, Zebegényi Duna-kanyaralkonyatban; Dunakanyar, 1950 körül MNG.)
Szőnyi fegyelmezett alkata szigorú munkarendet követelt. A festés létszükséglet volt számára, élettevékenységének elengedhetetlen része. A család mindennapjainak keretet adó, zebegényi Szőnyi-ház hegyoldalra kúszó, ötholdas kertjéből gyönyörű panoráma nyílt a vidékre. A motívum-kereső séták során a folyó szelte lankák látványa csak „karnyújtásnyira” volt és a nap minden szakában állandó modellként kínálta magát, rabul ejtve, lenyűgözve a művészt. A szabadban szerzett friss élményeket Szőnyi ott a helyszínen mindjárt papírra vetette, majd a műteremben élesztette újjá vásznon a kompozíciót. Gyakran egy-egy motívumát festmények egész során át érlelte, gazdagította. Itt született képeiből a természet tisztelete, nagyszerűségének csodálata árad.

Kiérlelt és megőrzött stílus

A két világháború közötti magyar művészet jeles művészcsoportjának, a Gresham-körnek alkotói, ars poeticájukban mindenekelőtt a humanista értékek ápolását, a szépség megjelenítését vállalták és az elmélyült mesterségbeli tudás tiszteletét hirdették. E baráti társaság kiemelkedő alakjaként, Szőnyi is a természetelvű festés nagybányai tradícióit elevenítette fel. A 30-as évektől formálódó, második nagy festői korszakában a posztimpresszionista piktúra egyik legjelesebb hazai képviselőjévé emelkedett. A politikai változásoktól és a stílus kavalkádok kereszttüzétől érintetlen, sajátos formanyelvét, több mint három évtizeden keresztül, egészen haláláig, 1960-ig megőrizte. Ez a jellegzetes „szőnyi-s” stílus, melyet a karakteres, napfényes színhasználat, az egyéni festésmód és a hétköznapi valóság megjelenítésének igénye jellemzett, tökéletesen összecsengett a művész meditatív alkatával; a tartalom és a forma összesimuló harmóniájában a világszemléletével adekvát képi világ tükröződött.

Kizárólagossá tett matéria - tempera képek

A festői technikák alapos és elmélyült ismerőjeként Szőnyi szívesen kísérletezett az anyagokkal. Az őt leginkább foglalkoztató vizuális probléma, a fény megjelenítésére idővel legalkalmasabbnak a tempera festéket találta. A tempera használata az utolsó évtizedekben teljesen kiszorította az olajfestéket. Műveinek összetéveszthetetlen, egyedi ízt adott az az eljárás, melynek során a világos színeket festőkéssel több rétegben halmozta egymásra a fehérre alapozott vásznon. A felületet később itt-ott megbontva és visszakaparva érte el a faktúra jellegzetes vibrálását. Ennek az alkotói folyamatnak köszönhető a Zebegényi táj esetében is a sárga, kék, zöld, barna, drapp, terrakotta színek egymásba tűnése és a kép könnyed, festői oldottsága.
A Szőnyi által oly kedvelt nézetből, rálátásból festett tavaszi tájon vakító fehér fényzuhatag vonul végig; felcsillan a felhők formáját visszaverő víztükrön. A megjelenített motívumok felbomlanak egy finom, elfolyó, atmoszférikus remegésben, mely szinte az absztrahálásig lazítja a kép felületét.

(y)