50. Artikel
A tétel megtekinthető az Artiva Gallery honlapján is:
Szemadám György: Állatkert (1967)
Technika: olaj, vászon
Jelezve hátul: Szemadám György: "Állatkert - 1967"
Méret: 100 x 100 cm
Fa ketrec-keretben 104 x 104,8 cm
Kaszás Gábor művészettörténész tanulmányával.
Szemadám György: Állatkert, 1967
Olaj, vászon, fa, 104x104x8cm
Jelezve jobbra lent: SZGY ligatúra
Jelezve a hátoldalon: Szemadám György: „Állatkert – 1967” 100x100 Olaj, vászon
Proveniencia:
-korábban Vörösváry Ákos gyűjteményében
Szemadám György gyerekkorától rajongott a madarakért. Az ornitológia iránti vonzalma vezérelte, hogy – a párhuzamos képzőművészeti ambíciók ellenére – a Fővárosi Állat- és Növénykert madárosztályán próbáljon elhelyezkedni középiskolai tanulmányait követően. Végül 1967 és 1975 között a nagyragadozók gondozója, később főgondozója lett. „Eredetileg tudós embernek készültem: zoológusnak, ornitológusnak. Ehelyett teljesen váratlanul az állatkert nagyragadozói mellett találtam magamat. Hét évig ott dolgoztam, s mindez olyan ismeretanyaggal és életismerettel ajándékozott meg, amit máshol nem tudtam volna elsajátítani. Az én igazi egyetemem az állatkert volt. Az is a »véletlen« műve volt, hogy Vaszkó Erzsébet festőművésznő albérlője lettem, hiszen addig nem is hallottam a nevéről. Személyiségével, habitusával a művész alapállását példázza előttem a mai napig.”1 E szerencsés véletlenek sorozatával induló képzőművészeti tevékenysége, ma is makacsul ragaszkodik Vaszkó következetes, megalkuvást nem ismerő habitusához, valamint a madár-motívum szimbólumrendszerének tanulmányozásához.
Szemadám az 1970-es évek elején vált a magyar neoavantgárd karakteres figurájává. Társa lett a balatonboglári kápolna eseményeit szervező művészeknek, kiállított a Fiatal Művészek Klubjában, valamint csatlakozott az 1969-ben alapított No. 1. Csoporthoz. Ez utóbbi társaság talán leghírhedtebb akciója az 1971. május 8–11. között, az állatkert oroszlánbarlangjában rendezett „munkabemutató” volt. A helyszín ötlete magától Szemadámtól származott. Az akció – melyet Mezei Ottó művészettörténész nyitott meg – nagy port kavart, s a tárlat fordulópontot is jelentett a csoport életében. A korszakot jellemző művészeti botrányoktól tartva ugyanis az állatkert igazgatója ragaszkodott a kiállított anyag előzetes zsűrizéséhez, melynek következtében Kovásznai György egy képét nem engedték bemutatni az eseményen. A döntés nyomán több művész is visszalépett a szerepléstől, mely így végül szakadást eredményezett a tagságon belül. Szemadám azonban továbbra is a csoport tagja maradt, s több happeninget, illetve performanszt szervezett az állatkertben töltött évek alatt.
Az állatkert szimbolikus helyszínné vált számára ebben az időben. Ezt bizonyítja az a fotósorozat is, melyet Haris László készített Szemadámról az 1970-es évek elején. A felvételeken a művész egy padlás lomjai között igyekszik önmagát különféle talált tárgy és lim-lom közé beszorítani, mellyel a kor keretek közé szorító és lehatároló társadalmi viszonyait igyekezett érzékeltetni. Jellemző, hogy az akció egyik legyakrabban felbukkanó motívuma egy madárkalitka volt. A fotósorozatról Mezei Ottó a következőképpen emlékezett meg: „Látszólag magadról, a magad nevében szólsz, de úgy gondolom, egy kissé egy egész nemzedék, a magad nemzedéke nevében »beszélsz«, annak a jobbra hivatott nemzedéknek a nevében, amely itt és most él, küszködik újabb illúziók és újabb lehullások örvényében.Illúziókat mondtam, holott másra gondoltam, csak az etikai fogalmak mostanság nem örvendenek közkedveltségnek.”2
A Szemadám György alkotásain oly gyakran felbukkanó, különböző forrásokból származó használati tárgyak, emlékek „ready made”-szerű újrahasznosítása már a kezdetektől fogva lényegi eleme volt művészetének. Marcel Duchamp-nál ezek a tárgyi utalások még elsősorban a festészeti illúzióteremtéssel való személyes szakításra utaltak. Szemadámnál azonban – Bálint Endréhez hasonlóan – ezek a másodlagosan felhasznált, zömében talált személyes tárgyak a második világháború és a modernizmus által lerombolt hagyományok megőrzésének és az elveszett szellemi kontinuitás újraépítésének a vágyát tükrözik.
Ahogy Szemadám maga írja: „A szárnyas lények elsősorban az Éghez, az isteni szférához tartoznak, ezért többnyire az égi lélek szimbólumai. [...] mindenhol a testtől különvált lelket jelképezi a madármotívum.”3 Ebből a szempontból a földtől elszakadó, az égen szabadon szárnyaló, vagy éppen a kalitkába zárt madár motívuma az életben meg nem adatott szabadság megidézésének mágikus eszköze. Madármotívumai ez utóbbi formában jelennek meg Állatkert című alkotásán is. A vásznon stilizáltan, jelszerűen, elvont formatöredékekként, hangsúlyos színmezőkkel és a határozott kontúrokkal ábrázolt madarak egy a művész által készített lécketrec fogságában tűnnek fel előttünk. A vásznon megjelenő motívumok elvontsága és a keret tárgyiassága között feszülő ellentét azon túl, hogy a szabadság és a fogság ellentétét anyagi vonatkozásokkal is képes érzékeltetni, megmutatja Szemadám művészetének kettős, egyszerre klasszikus és avantgárd gyökereit.
Kaszás Gábor
1 Kitaszíttattunk a paradicsomból, a kultúra egészéből. Beszélgetés Szemadám Györggyel. Magyar Fórum, 2013. június 6. 10.
2 Mezei Ottó levele Szemadám Györgyhöz (1974. október 20.) Közli: Belső tárlat. Szemadám György. Budapest, Kráter Műhely Egyesület, 1995. 15.
3Idézi: Sturcz János: Időutazás – madárszárnyakon. Szemadám György kiállítása. Új Művészet, 2017. 1–2. 30.
VÉTELI MEGBÍZÁST ADOK
