173. item
Radnóti Miklós: Pogány köszöntő (dedikált, számozott példány) (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)
Szerző által dedikált, számozott példány. Első kiadás. Pogány köszöntő. Versek. Írta: Radnóti Miklós.
A Pogány köszöntő Radnóti Miklós első megjelent önálló verseskönyve volt, 1930 márciusának legelején hagyta el a nyomdát. „A kötet összeállítása nem kis gondot okozott neki – írta róla Baróti Dezső. – Leginkább azért, mert kinyomtatásának költségeit saját erejéből kellett előteremtenie, a kötet kiadója gyanánt feltüntetett Kortárs maga is állandó anyagi nehézségekkel küszködött, s így csak nevét adhatta oda.” (Baróti Dezső: Kortárs útlevelére. Bp., 1977. 120–121.)
A kötetet visszafogottan jóindulatú kritikai visszhang fogadta. Az első kötethez képest szép számú bírálat közül kiemelkedik Bálint György – a Nyugatban megjelent – „költővé avató” kritikája: „[Radnóti] igen tehetséges fiatal lírikus – abból az egyre ritkább fajtából, amelynek százszázalékosan lírai mondanivalói vannak, és amely sohasem lépi át az »önmagunk« demarkációs vonalait. Ez az autizmus az ő esetében nem jelent tartalmi szegénységet. Sőt: Radnóti Miklós a költői Kleinkunst avatott művelője, apró hangulatrezdülésekből, egy felrajzolódó sziluettből, egy távoli felbukkanó asszociációból, egy billentyű leütéséből finom és színes érzésskálákat tud kiépíteni. És ennek az exkluzív jellegű lírának felbontott, szabad formáiban néha találkozik az expresszionisztikus kifejezés a bukolikus hanggal. […] Lehetünk tehát korszerűek és poétikusak is egyszerre. Nem is kell ehhez nagy költőnek lenni. Csak tehetségesnek.” (Bálint György: Pogány köszöntő. Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1930. jún. 1. 888.)
Bár sem a költő, sem kiadója nem volt túl jó anyagi helyzetben, a Pogány köszöntő mégis két változatban látott napvilágot: egy „normál” és egy bibliofil változatban.. Kolofonja szerint: „Ez a könyv a KORTÁRS irodalmi és művészeti szemle megbízásából a »Budapesti Irodalmi és Nyomdai Rt.« betűivel ötszáz számozott példányban nyomatott, melyek közül az első huszonöt könyv Túri-Tauber Vilmos három illusztrációjával merített papíron és kézzel számozva könyvbarátok számára készült. Ezeket a példányokat a költő kézjegyével látta el.”
Ezek közül, az „olcsóbb” példányok egyikébe Radnóti ezt írta:
Fenyő Lászlónak kicsit elkésve, / szeretettel / Radnóti Miklós / 1931.
A címzett költő volt, saját korában ismert, mára azonban emléke kissé megkopott.
Fenyő László (Friedmann, 1902–1945) „nem termékeny, vagy legalább is nem közlékeny költő. Az úgynevezett »nyugatos« írók közé számított valamikor, ma »városi« költőnek nevezhetjük, divatos szóval. Helyét mégis nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgy látszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dicséretnek szánt badarságot.” (Bóka László: Városliget. Fenyő László új versei. Magyar Csillag, 1943. ápr. 15. 498–500.)
Fenyő kereskedelmi iskolát végzett, de csak rövid ideig dolgozott hivatalnokként, egy ideig pedig a Baumgarten alapítvány könyvtárosa volt (erre utal Bóka), inkább bár szerényen, de az irodalomból tartotta fönn magát. Válogatott verseinek (Elítélt, 1959) szerkesztője, Komlós Aladár szemléletesen jellemezte Fenyő könyvkiadási gyakorlatát: „Verseskönyveit, mint négy-öt költőn kívül e korban minden lírikus, csak saját költségén adhatta ki. Sápadt-zöld arccal, sértődött tekintettel, komor lassúsággal járt-kelt a Körúton és az Otthon-klub kártyaszobájában, s mindig magával hordott aktatáskájából árulta a példányokat. A felülfizetéseket valóságos hadisarcként vetette ki ismerőseire, nem rimánkodva és megalázkodva, hanem zord gőggel és méltósággal. Úgy érezte, jussa a költőnek, hogy a társadalom eltartsa. Nem kérte, elvárta az anyagi támogatást a bankoktól is, s így persze nemegyszer volt része megalázó, kínos visszautasításban.” (Komlós Aladár: Fenyő László. In: Uő: Kritikus számadás. Bp., 1977. 145–159.)
Éppen e sajátos könyvterjesztői gyakorlat miatt Fenyő László elég sok példányt dedikált – vagy írt alá, a megrendelő igényei szerint. Viszont neki dedikált példányok csak ritkán bukkannak fel. Ennek egyik oka, hogy özvegye Fenyő könyvtárának egy részét a Petőfi Irodalmi Múzeumnak adta – az ott található dedikált példányokról pár éve meg is jelent egy tanulmány –, a Fenyő-lakásban maradt „maradék” viszont idővel szétszóródott, elveszett, elkallódott. Néhány darab feltűnik időnként – ez a mostani is ezek közül való.
Fenyő sem életében, sem azután nem emelkedett a legnagyobbak közé. Pedig a lehetősége elvileg meglehetett volna erre: pályája és költészete, költői attitűdje és fejlődése sokban rokonítható Radnóti Miklóséval. Viszont „filológiai adatok híján nem tudjuk megmondani, a Radnóti sorsára jutó, szintén meggyilkolt Fenyő László mennyire tudta megvalósítani e maga elé tűzött célt. Az ő halál előtti verseit sajnos nem ismerjük.” (Lengyel András: Radnóti identitásszerveződésének kérdéséhez. In: Uő: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szeged, 2010. Quintus. 253–264.)
A költői kiteljesedés lehetősége megvolt, az esély nem: Fenyő is a holokauszt áldozata lett.
A dedikáció nem szerepel Radnóti regisztrált dedikációi közt (BBT: Könyvvel üzenek néked. Radnóti Miklós dedikációi, 2016, BBT: Radnóti Miklós újabb dedikációi, 2020). A Radnóti és Fenyő közti kapcsolatról tudott a kutatás – de Fenyő Lászlónak dedikált példány nem volt ismert.
Könyvkötői fűzött papírkötésben lévő példány, a könyvben megőrzött, két színnel feliratozott címfedéllel, feliratozatlan könyvgerinccel, üres hátlappal, hiánytalan állapotban.
A könyv szerepelt az ÁKV 1977. évi, XI-dik aukciójának 532. tételeként. Ez a könyv a 167. példány.
A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája.
VÉTELI MEGBÍZÁST ADOK
