Pinter Auctionhouse

Fair Partner ✔
Pintér Aukció a Vaszary Galériában - 2025

olaj, vászon 99 x 74 cm védett

Proviniencia / Provanance
- Dr. Schuszter Gyuláné gyűjteménye
- Egykoron a híres Patkó Károly képeinek magángyűjteményében

Kiállítva / Exhibited
- Aba Novák Vilmos, Feiks Jenő, Kelemen Ernő, Patkó Károly és Ziffer Sándor festők csoportos kiállítása. Ernst Múzeum LXXXVIII, 1927. február. (32. kép)
- Patkó Károly emlékkiállítás. Nemzeti Szalon, 1941.
- BÁV 22. Művészeti képaukció, 1970. május. (138. Önarckép / Védett!
- Patkó Károly (1895–1941) emlékkiállítása. Magyar Nemzeti Galéria, 1971. szeptember–október. (3. kép)
- Arcképek magángyűjteményekből. 1980. május. Bartók’32 Galéria
- Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Magyar Nemzeti Galéria, 1996. március – október. (360.kép)
- Patkó Károly. Belvárosi aukciósház, 1996. szeptember–október. (4. kép)
Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. Kiállítás, Magyar Nemzeti Galéria, 2001. (139. kép)
- A csábítás fegyvere. 2018. november 5. – 2018. november 24., Kieselbach Galéria, Budapest

Reprodukálva / Reproduced
- Pásztortűz, 1926. május 23. 230.
- Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1996. március – október. (524.)
- Árkádia tájain. Szőnyi István és köre. 1918 – 1928. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 2001. (180.)
- Modern magyar festészet 1919 – 1964, szerk. Kieselbach Tamás. Budapest, 2004. (171.)
- Modern Hungarian Paintings 1919 – 1964, ed. Kieselbach Tamás, Budapest, 20004. (171.)
- https://artline.hu/onarckepcsarnok-352

Irodalom / Biography
- Gerevich Tibor: Patkó Károly, a művész. In.: Patkó Károly emlékkiállítás. Kiállítási katalógus, Nemzeti Szalon, 1941.
- P. Szűcs Julianna: A római iskola, Budapest, 1987.
- P. Szűcs Julianna: Patkó Károly. Közelítés egy félig – meddig elfeledett életműhöz. in.: Patkó Károly. Kiállítási katalógus, Belvárosi Aukciósház, 1996.




Patkó Károly: Szalmakalapos önarckép (1925)

Az 1920- as évek első felének hazai festészetében igen markáns áramlat volt a Szőnyi István vezetésével és a köré gyűlt alkotótársai által létrehozott laza csoportosulás. Szőnyi István, Korb Erzsébet, Patkó Károly, Aba-Novák Vilmos a legjelentősebb alakjai ennek az irányzatnak, őket Szőnyi-kör néven tartja számon a szakirodalom. A Szőnyi-kör tagjai nem alkottak zárt, összefüggő csoportot, nem volt deklarált programjuk vagy hitvallásuk, önálló kiállítást együtt nem rendeztek. A Szőnyi-kör neoklasszicizmusa - vagy nevezzük újrealizmusnak - a nemzetközi „újklassszicizmusok” szélesebb vonulatába illeszkedett, de létrejötte azoktól több szempontból is eltért. Ennek okaiban mindenekelőtt a történelmi körülmények játsszák a legkiemelkedőbb szerepet. Szőnyiék generációja az 1890-es években született, az I. világháború kitörése előtt alig hogy elkezdték a Képzőművészeti Főiskolát, máris be kellett vonulniuk katonának. Csak négyéves kényszerszünet után, a háború befejeztével folytathatták tanulmányaikat, illetve indulhattak el pályájukon. Mindez más országok művészetét is érintette, de az első világháború, a vesztes Magyarország számára a legtöbb európai országhoz képest jóval nagyobb cezurát jelentett. A hazatérő művészeknek forradalmak, gazdasági válság, az ország egyharmadára való zsugorodása mellett azzal is meg kellett küzdeniük, hogy hazájuk elszigetelődött az újabb európai festészeti áramlatoktól is. A Szőnyi-kör fiatal generációjának számára - a nemzetközi modern irányzatok elérhetetlensége révén - elsősorban a nagybányai művésztelep hatásának tovább élése, a plain air naturalizmusa és az impresszionizmus törekvéseinek tovább éltetése vált inspiráló erővé. Mindeközben Nagybányán a második generációs újítók, a Neoimpresszionisták (Neósok) Fauves inspirációjú festészete már túllépett az alapítók természetszemléletén, művészetükben a kubizmus formarendjét és az expresszionizmus színes festőiségét szintetizálta.
A Neós mozgalom magával hozta a természetelvű festészet elárulását a harsány színvilágú, torzított formákkal, elrajzolásokkal is operáló festészetében. A neósok képalkotásában a nagybányai hagyományoknak megfelelően, elsősorban a természeti látványból kiinduló tájképek és aktok kaptak fajsúlyos szerepet úgy, hogy soha nem merészkedtek el a természet színeinek teljes átírásáig, csak leegyszerűsítették, illetve felfokozták azt. Törekvéseikkel tovább generálták az egyre modernebb irányzatok megszületését. Ezt az irányzatot akarták Szőnyiék felülírni, mindazt, amit a meghaladni vágyott avantgard elvett a festészettől. A régi klasszikus nagyokra - pl. Rembrandt - jellemző elhivatottságot, a hitet, a művek és a művészet örökkévalóságának fennköltségét. A Szőnyi-kör tagjai a klasszikus mesterek felé való visszafordulást tekintették alapelvnek, számukra az általuk megtestesített képalakító elvek követendő példaként szolgáltak, ezen tradíció feltámasztása, az ahhoz való visszatérés volt festészetükben a fő kitűzött cél. Ugyanakkor merítettek a modern képépítés irányzatából is, így lesz Szőnyiék neoklasszicizmusának másik fontos összetevője kezdetben a Neósoknál visszaszivárgott „Árkádia” témavilága. Az ember és a táj idilli kapcsolatát megjelenítő, sokalakos kompozícióban érvényesülő, allegórikus, szimbolikus szemlélet is követendő példa lett számukra. A korábbi évtized klasszicizáló formanyelvének különböző változatai az I. világháború után új jelentéssel gyarapodtak. A frontot megjárt művészek háborús élményei a megrázó témák vagy drámai hangvételű kompozíciók sorában elsősorban az idősebb generáció (pl. Mednyánszky László, Márton Ferenc, Zádor István) képein csapódott le. A fiatalok (Szőnyi – kör) reakciója ezzel éppen ellentétes irányú volt, ők a kortárs valóságtól elfordulva egy múltat idéző ideálvilágot éltettek tovább. Képeiken első ciklusában aktokkal benépesített kortalan árkádiai vidék, idilli vagy heroikus tájak jelennek meg, míg a súlyos, szoborszerű portrék és a szuggesztív, átszellemült önarcképek spirituális töltést sugároznak ebben a periódusban. A Szőnyi-kör tagjainak párhuzamosan futó pályája a hasonló valóságlátás ellenére számos egyéni sajátosságot mutat. Közülük is kiemelkedő Patkó Károly művészete, kinek ez idejű munkásságát a tízes évek kuboexpresszionizmusát régi, elsősorban reneszánsz - manierista festészeti inspirációk színezték. Szőnyihez hasonlóan ő is többször megfordult Nagybányán, de a világháború lezárása után csak Patkó tért vissza e kolóniára. Míg Szőnyi „Nagybányáját” és Árkádiáját végleg Zebegényben találta meg, addig Patkó Aba-Novák társaságában 1925-ben Felsőbányán, ahol az ott töltött nyarakon - hasonló témakörrel mint Szőnyi - az Árkádia témavilág idealizált üzenetét immár a mindennapokban, az egyszerű emberek életében találta meg. Ezáltal a szenvedélyektől fűtött bibliai-mitológiai jeleneteknek, illetve a kortalan-gondtalan létezés Árkádiájának egyaránt vége, a hétköznapi valóság hús-vér emberei válnak a kép új szereplőivé. Így születnek meg Patkó képein a monumentális, rendkívül pasztózus ecsetkezelésű, élénk színvilágú, szín-foltreflexekkel dúsított alkotásai. (1925: Felsőbányai táj, Szüreti pihenő, Fürdőző nők)

A fiatal nemzedékek művészetének egyik legjelentősebb műfaja azonban az önarckép volt. „Ahány akadémiai növendék, úgy látszik, annyi felmagasztosult művészidealista pályázik Budapesten a rendkívüliség nimbuszára. (…) Rembrandt-sapkával, vagy sapka nélkül, egész- és félalakban, állig begombolkozott gőggel vagy félmeztelenre vetkőzött, dagadó izmokkal, enteriőr vagy szabad természet térfoglalását uraló, monumentalitásban tetszelgő pózokkal” – írta Kállai Ernő 1925 – ben a korszak önarcképkultuszáról. (Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900 – 1925, Budapest, 1925. 81. oldal)
Patkó Károly önarcképein is megfigyelhető egyfajta önmagára, saját kiteljesedére jellemző folyamat. Ez a Kállai által említett tetszelgős póz nyilvánul meg Patkó egyik korai Önarcképén, hol a festő „beöltözik” az általa kiválasztott szerepbe, az aszketikus szigorral ábrázolt, a szerzetesi elhívatottsággal bíró magányos művész eszményképébe. A félhomályba burkolódzó, sötét, homogén háttérű szobabelsőben néz ránk a festő szuggesztív tekintettel, a ferdén beeső gyér fény erős plasztikát ad arcvonásainak. Fején kívül a súrlódó fény által csak az erős, teremtő kezek kapnak igen fajsúlyos szerepet, egyik kezével sötét zubbonyát fogja össze, míg másik kezét a kép előterébe helyezi, mintegy a teremtés tárgyi eszközét tárja elénk. (1. kép) 1922-ben Patkó immár egy Turbános önarcképpel jelentkezik - mint Rembrandt is egykoron – mely portrén az egy évvel korábbi önarckép fellengzős pózát, mesterkélt kéztartását már nem észlelhetjük.
A fej köré csavart drapéria alatt kitekintő arcra a ferdén beeső gyér fény itt is erős plasztikai hatást kölcsönöz annak karakterének és a nem mindennapi fejfedőnek. Ezen a képen Aba-Novákéhoz hasonló időtlen nyugalom és belső összeszedettség foglalja el a szenvedélyes hangütés helyét. A kék színek a korai Patkó képeken is kiemelt szerepet játszanak, de az erős kékekkel kontrasztáló intenzív színeit melegebb zöldesbarna monokrómia váltja fel. Ez az első két önarcképe még műteremben készült. (2.kép)

A három évvel későbbi Patkó Károly Kalapos önarcképének beállítása szinte ugyanaz, mint az 1922-es alkotásán, de itt már a művész szalmakalapban, munkaruhában, ecsettel és palettával örökíti meg önmagát, a drámai megvilágítású műtermet derűs táj háttér váltja fel. Míg az első két portré a felkészülés időszakát prezentálja, addig itt már egy önmagára találó, magabiztos technikai tudást elsajátító festő jelenik meg, aki immár a nyílt térbe, a szabadba lép ki önportréjával, a természet mint kulissza jelenik meg mögötte. Patkó magas alakját két oldalról egy-egy keskeny sáv keretezi. Balról egy ház, jobbról a festőállványra helyezett vászon , a készülő kép széle látszik. A széles karimájú szalmakalap ezen a képen is megjelenik, Felsőbányán a művészek előszeretettel viselték azt az ún. kapnikbányai szalmakalapot, a dokumentum fotó szintén arról tanúskodik, hogy Patkó ilyen kalapot hordott - a plein airben festők kedvelt attribútumaként, mely képünkön szinte dicsfényként övezi Patkó fejét. (3. kép.) A festmény pasztózus felületkezelése, színvilágában foltokban ritmizált, mindent fellazító, élénkítő reflexek színfoltjai dominálnak, annak reliefszerű megmunkálása fogja körbe a zöldekbe ágyazott kék köpenyt. E dekoratív kék köpeny foltjába rendkívül élesen belevágó alkotói kéz az ecsettel, valamint a kép előterébe helyezett paletta egyértelműsíti az önarckép üzenetét: a szuggesztíven ránk tekintő művész az által talált eredendő nyelvezetére, saját kiforrt stílusára, hogy visszafordult a nagy klasszikus mesterek felé, megőrizte azok képépítésének tradícióját, tovább éltette mindezt a 20. század izmusainak nyelvére történő lefordításával. A festő egy későbbi rézkarc önarcképén is szalmakalapot visel, de itt már csak az arc megjelenítése volt fontos a művész számára. (4. kép)

Ezen alkotásnak méltó helye lenne újra egy tudatosan összeállított képzőművészeti magángyűjteményben, vagy akár egy közgyűjtemény anyagát gyarapítva a múzeumlátogatók is megcsodálhatnák végre Patkó szalmakalapos Önarcképét, mely ezidáig a nagyközönség számára is elérhetetlen volt. Patkó Károly most aukcióra kerülő műve az újklasszicista / újrealista festészet egyik legjelentősebb alkotása.

Nem hiába volt egykoron az egyik leghíresebb budapesti magángyűjtemény, a „Patkó kollekció” legféltettebb darabja, annak ékköve.

- HARGITAY -

1. Patkó Károly: Önarckép, 1921. Lappang

2. Patkó Károly: Turbános önarckép, 1922. Olaj, vázon 97 X 72 cm j.j.l.: Patkó 1922, MNG tulajdona

3. Művészek Felsőbányán , 1925.
(balról Bánk Ernő, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Nagy Oszkár)

4. Patkó Károly: Önarckép szalmakalapban, 1928. Rézkarc, papír, 105 x 55 mm, MNG ltsz: G.73.295/9