Virág Judit Galéria

(2) Tavaszi képaukció

Olaj, vászon, 61x51 cm
Jelezve balra lent: Márffy Ödön

Kiállítva:
-Márffy Ödön gyűjteményes kiállítása Ernst Múzeum 1958. 98.tétel Tájkép csónakkal címen

Proveniencia:
-egykor Kárász Géza tulajdonában

„Szőnyinek Zebegény, Egrynek a Balaton, az Márffynak az olasz tóvidék a művészi kiteljesülés eszköze és ihletője."
(Körner Éva: Műteremlátogatás Márffy Ödönnél Műterem, 1958.)

Márffy Ödön a harmincas évek második felétől, főképpen a negyvenes években gyakran időzött a Comó-i tónál. Felesége, Csinszka halála (1934) mélyen megrendítette a festőt, lassanként a közéleti szerepléstől is visszavonult, és lemondott a KUT-ban betöltött tízéves elnöki tisztségéről is (1938).
Márffy pályája elején, már a tízes évek előtt járt (1908) Olaszországban, Itália iránti rajongása kiderül a Firenzében tartózkodó jó barátnak, Fülep Lajosnak írt leveleiből is. Ez a vonzódás végig megmaradt, de csak a Csinszkával kötött házasságát követően, (felesége birtokán a Szamóca utcában kezdte építeni műtermét és villáját), illetve saját festői karrierje támasztotta egzisztenciális biztonság elérése után, (nagysikerű amerikai kiállítás 1928 ) váltak lehetővé számára a rendszeres itáliai utazások.
„Mintha az olasz tóvidék jelentette volna a művész számára a végre megtalált nagy motívumot , ahol magara talált a színekés a napfény világában” (Genthon l.). A festői vidék élményeként teljesedett ki a magyar művészetben szinte páratlan kolorizmusa.
A harmincas évek sajátos tájfestészetét részben a Greshamkör alkotóinak Szőnyi, Bernáth, Berény munkái határozták meg, azonban egy tágabb stiláris értelmezésben Márffy Ödön művészete is ide sorolható. Ez a festészet atmoszférikussága ellenére nem a látvány tiszta optikai leképzésére irányult, de nem is egy belső táj kivetítését jelentette. Ezek a tájképek sokkal inkább a festészet dicséretét zengték, és egyúttal a festés örömét fejezték ki. Az alkotó a külső természetből indult ki, amelyből ihletet, élményt, hangulatot, inspirációt merített azért, hogy a festészetről szerzett legjobb tudását rögzíthesse a vászonra.
Márffy Ödön egy 1926-ból származó önarcképén, mint öntudatos, virtuóz piktor a festészet fő attributumával, ecsettel a kezében fordult felénk. Ez a par excellence festői magatartás teljesedett ki a comó-i képek sorozatánál. A sokféle "effektus" használatával a tájábrázolás végső lehetőségeit merítette ki. A színek, fények kavalkádjában a konkrét formák felbomlottak, mégis Márffy mesteri kompozícionális érzékével egyben tudta tartani a festményt. Ahogyan Körner Éva írta: "Látomások ezek, bennük a művészi képzelet mindig összetalálkozik azzal a tárggyal, amelynek formáiban a legtökéletesebb fejeződhetik ki. "
A Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő ( Como-i tó, 1935-40 körül, és Vitorlás az öbölben 1940 körül ) című képek sorába illeszkedik festményünk is. A képen csaknem felszívódnak a kontúrok, a művész néhány bravúros vonallal érzékelteti a mélykék vízen átlósan haladó, felülnézetben ábrázolt vitorlást, a kompozíció majdnem felét kitöltő dombvidéket és eget, valamint a parton álló emberpárt. A kékek, a meleg sárgák ragyognak, a vörösek izzanak, s fénnyel átitatva szinte beleolvadnak a lebegően könnyed atmoszférába. Ember és természet panteisztikus egysége békével és örömmel tölti el a szemlélődőt.
Márffy a legritkább esetben látta el dátummal festményeit, stiláris alapon a harmincas évek második felére datálható a mű.

K.A.