Virag Judit Gallery and Auction House

(6) Téli aukció

Olaj, farost, 105x83 cm
Jelezve jobbra lent: Bálint 75, és hátoldalon minden táblán: Bálint 75

Bálint Endre gyerekkorától kezdve gyönyörű emlékeket dédelgetett magában és állított szembe a fiatalkora óta körülötte leselkedő halál árnyával. Már húszas éveiben megtámadta szervezetét a krónikus tüdőbaj, amely életre szóló társául szegődött, s időről-időre a Korányi Szanatóriumba, vagy a fővárosnál frissebb levegőjű Zsennyei Alkotótáborba kényszerítette. Betegségére jó gyógyírt jelentett a horgászat is, a csöndes, ábrándos folyóparti üldögélés, s amikor már nagyon kínozta a lelkiismeret furdalás, akkor felkerekedett, összepakolta a szerelést és bement dolgozni a művésztáborba. Az 1970-es években Bálint már megbecsült festőként töltötte a nyári hónapokat Zsennyén. 1969-ben monográfia jelent meg róla, 1972-ben kiadták írásainak első gyűjteményes kötetét, s 1973-ban a Műcsarnokban is kiállíthatott. A hetvenes évek közepe vitathatatlanul a krónikus betegség ellenére is kiteljesedő művészi pálya egyik csúcspontjának tekinthető, olyan összegző művek készültek ekkoriban, mint a Triptichon ikonosztáz (1974), vagy a Motívumaim természetrajzkönyvéből (1975).

Motívumok természetrajza

Bálint Endre művészetének gazdagsága egy élményekben bővelkedő élet lenyomata. Pályájának egy-egy szakaszát olyan emberek kísérték figyelemmel, mint Kállai Ernő, Kassák Lajos vagy Szabó Lajos, akivel a Korányiban ismerkedett össze. A számára talán legfontosabb élmény azonban mindenekelőtt Vajda Lajos barátsága lehetett, akinek művészete minta és mérce maradt számára egész életében. A harmincas évek második felében együtt járták Szentendre utcácskáit és gyűjtötték a motívumokat, amelyet Vajda a maga konstruktív-szürrealista tematikája alapján dolgozott fel. Bálintot ekkoriban még inkább a színek bűvölték el, s nem is alkotótársként, hanem barátként követte Vajdát. Az Európai Iskola idejében az Ecole de Paris útját járta, s csak negyvenévesen talált igazán magára, amikor Szabó Lajos tanácsára visszatért a gyökerekhez, Vajda "transzparentikus" rajzaihoz, s újra hozzáfogott a motívumok kereséséhez.

Montázs és ikonosztáz

A hatvanas évek epikus, narratív festményei után a hetvenes években egyre gyakrabban bukkant fel Bálint festészetében az osztott képforma. A korábbi festményeken egymás mellé rendelt, egymáshoz lazán kapcsolódó motívumokat Bálint több, kisebb felületen rendezte el, mivel az osztott képforma a kapcsolatok bonyolultabb hálójának lehetőségével kecsegtetett. A szintézist analízis előzte meg, az 1972-es Képszonettek, ahol egy-egy képen néha csak egy-egy motívum töredéke jelent meg. Úgy is felfoghatjuk, hogy ezekből álltak össze az ikonosztázok formáját követő táblamontázsok. A montázs azonban nem csak a táblák összeállításában kulcsfontosságú fogalom, hanem Bálint alapvető festői, kompozíciós eszköze. Számtalan kedves motívumának, ötlet- és alkalomszerű montázsából születtek az álmok költőiségét idéző táblaképei. Az ikonosztázzá rendeződő montázsok egyben folyamatos hommage-nak is tekinthetők, Bálint talán tudat alatt magára vállalta, hogy kibontj a Vajda életművének néhány fonalát.

Groteszk temetés

Bálint Endre a hatvanas évek elején festett meg a rá jellemző, emblematikus szín-és motívumvilág első remekműveit, amelyek közé az 1963-as Groteszktemetés is tartozik. Az 1975-ös Variációk agroteszk temetésre már címével is jelzi, hogy a művész a korábbi festmény egyes elemeit kívánta ismét életre kelteni. S nemcsak az egyes képi elemek lehettek kedvesek számára, hanem maga a cím is. Erre utal, hogy 1974-ben már készített egy diptichont, amely a Variáció egy groteszktemetéshez - Ráchel címet viselte. Az egy évvel korábbi kép kifejezetten analitikus igénnyel készülhetett, hiszen négy főbb motívuma közül három (a lófej, a nőalak és a kerék) megtalálható a Groteszk temetésen is. Az 1975-ös Variációk viszont több olyan elemet tartalmaz (ablakok, poharak), amelyek a szintetikus igénnyel készült Triptichon ikonosztázzal is rokonítják kompozíciót.

H. S.