Tudósítás a V-Pearl Szabadegyetem 4. előadásáról. Fichu és mouche… A 18. századi szépség titkai.
2008. december 9.
Előadó: Dr. Tompos Lilla, művészettörténész,
a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének vezetője
Előadó: Dr. Tompos Lilla, művészettörténész,
a Magyar Nemzeti Múzeum Textilgyűjteményének vezetője
Az előadás első részében az európai, kiemelten a francia, másodikban pedig a magyar viseletanyagról hallhattunk érdekes ismertetőt, gazdag képanyaggal kísérve. A divat változása különböző visszaemlékezésekből, egykorú írásművekből követhető nyomon, pl. Montesquieu Perzsa leveleiből; Diderot Enciklopédiájából. A francia öltözködés változatos, színes és frivol.
A divat és a gazdaság szorosan összekapcsolódott a XVIII. századi Franciaországban, XIV. Lajos minisztere Colbert tevékenységének köszönhetően. Ő a hazai készítésű termékek gyártását szorgalmazta, így a lyoni selyemszövő műhelyek működését is, ahol művészek tervezték a fantasztikus szöveteket. A francia udvarban a hölgyek öltözékén követni lehetett a tervezők mintáinak alakulását, egyik kiemelkedő selyemszövő-tervező volt Jean Revel. A divat gyors változása folyamatos megrendelést biztosított a műhelyek számára. Mindezt a francia forradalom megszüntette, a csodálatos selyemminták csak az Angliába menekített mintakönyvekben maradtak fent.
A női ruháknál fontos említeni a fűzőt, a 16. században már előfordult, hogy két éves kortól hordták. Diderot Enciklopédiájában a fűző különböző típusait találjuk. A nő élethelyzetének megfelelően ajánlottak halcsont merevítőt a gyermeket váró asszony számára, lovagláshoz, udvari viselethez, arisztokrata kislányoknak.
Az udvari „nagy ruhákkal” kapcsolatban több gyakorlati kérdést tisztázott az előadó: érdekesség, hogy a felső öltözéket soha nem tisztították, hanem alá vettek mindig tiszta inget, alsóneműt. A hölgyek nehezen mozogtak a széles szoknyákban, az ajtónál előre kellett fordítaniuk, hogy átférjenek, kivéve, ha szárnyas ajtó előtt álltak. A kosár szélessége az előkelőségtől függött. Hol volt az urak helye egy ruhaköltemény közelében? Vagy két méterrel mellettük, vagy előttük. A helyet foglalás sem volt egyszerű, uralkodók jelenlétében például tilos volt leülni. Később hercegnők számára biztosítottak ülőhelyet, egyszerre hármat is egy szoknyának.
Számos kiegészítő került még szóba: a csipkedíszítések amelyek mindig követik a selyemszövetek mintáit; a mouche jelentését is megtudtuk: szépségtapasz a hölgyek arcán (formájának és színének jelentése a szerelmi nyelv része volt). A harisnya és a cipő is alkalmazkodik a ruhához, és fontos tartozék, hiszen gyakran kivillan a szoknya alól! A kesztyű annak szimbolizálása is, hogy a tulajdonosa nem használja a kezét, nem dolgozik. Egyéb mutatós kiegészítők is járultak a főúri hölgy megjelenésének művészi összképéhez: a legváltozatosabb színű és formájú kalapok, hajkoronák, parókák és legyezők.
Szó esett még a férfiak viseletének néhány darabjáról, a mellényről, házikabátról, a térdnadrág és a pantalló viszonyáról. 1789. a viselettörténetben is óriási váltást jelentett, a férfiruhát nagymértékben megváltoztatta.
Az előadás második felében a hallgatóság bepillantást kapott abba, hogy a nyugat európai divat hogyan mutatkozott meg a magyar viseletben. Erről bővebben 2008 nyarán színvonalas kiállítást is láthatott a téma iránt érdeklődő közönség „A szépség óhajtása. Öltözködés-kultúra az 1700-1815 közötti Magyarországon” címmel a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Kovács EszterA divat és a gazdaság szorosan összekapcsolódott a XVIII. századi Franciaországban, XIV. Lajos minisztere Colbert tevékenységének köszönhetően. Ő a hazai készítésű termékek gyártását szorgalmazta, így a lyoni selyemszövő műhelyek működését is, ahol művészek tervezték a fantasztikus szöveteket. A francia udvarban a hölgyek öltözékén követni lehetett a tervezők mintáinak alakulását, egyik kiemelkedő selyemszövő-tervező volt Jean Revel. A divat gyors változása folyamatos megrendelést biztosított a műhelyek számára. Mindezt a francia forradalom megszüntette, a csodálatos selyemminták csak az Angliába menekített mintakönyvekben maradtak fent.
A női ruháknál fontos említeni a fűzőt, a 16. században már előfordult, hogy két éves kortól hordták. Diderot Enciklopédiájában a fűző különböző típusait találjuk. A nő élethelyzetének megfelelően ajánlottak halcsont merevítőt a gyermeket váró asszony számára, lovagláshoz, udvari viselethez, arisztokrata kislányoknak.
Az udvari „nagy ruhákkal” kapcsolatban több gyakorlati kérdést tisztázott az előadó: érdekesség, hogy a felső öltözéket soha nem tisztították, hanem alá vettek mindig tiszta inget, alsóneműt. A hölgyek nehezen mozogtak a széles szoknyákban, az ajtónál előre kellett fordítaniuk, hogy átférjenek, kivéve, ha szárnyas ajtó előtt álltak. A kosár szélessége az előkelőségtől függött. Hol volt az urak helye egy ruhaköltemény közelében? Vagy két méterrel mellettük, vagy előttük. A helyet foglalás sem volt egyszerű, uralkodók jelenlétében például tilos volt leülni. Később hercegnők számára biztosítottak ülőhelyet, egyszerre hármat is egy szoknyának.
Számos kiegészítő került még szóba: a csipkedíszítések amelyek mindig követik a selyemszövetek mintáit; a mouche jelentését is megtudtuk: szépségtapasz a hölgyek arcán (formájának és színének jelentése a szerelmi nyelv része volt). A harisnya és a cipő is alkalmazkodik a ruhához, és fontos tartozék, hiszen gyakran kivillan a szoknya alól! A kesztyű annak szimbolizálása is, hogy a tulajdonosa nem használja a kezét, nem dolgozik. Egyéb mutatós kiegészítők is járultak a főúri hölgy megjelenésének művészi összképéhez: a legváltozatosabb színű és formájú kalapok, hajkoronák, parókák és legyezők.
Szó esett még a férfiak viseletének néhány darabjáról, a mellényről, házikabátról, a térdnadrág és a pantalló viszonyáról. 1789. a viselettörténetben is óriási váltást jelentett, a férfiruhát nagymértékben megváltoztatta.
Az előadás második felében a hallgatóság bepillantást kapott abba, hogy a nyugat európai divat hogyan mutatkozott meg a magyar viseletben. Erről bővebben 2008 nyarán színvonalas kiállítást is láthatott a téma iránt érdeklődő közönség „A szépség óhajtása. Öltözködés-kultúra az 1700-1815 közötti Magyarországon” címmel a Magyar Nemzeti Múzeumban.